La dernière lettre de Jacques-DECOUR Samedi 30 mai 1942-6h45

Mes chers parents,

Vous attendiez depuis longtemps une lettre de moi. Vous ne pensiez pas recevoir celle-ci. Moi aussi, j’espérais bien ne pas vous faire ce chagrin. Dites-vous bien que je suis resté jusqu’au bout digne de vous, de notre pays que nous aimons.

Voyez-vous, j’aurais très bien pu mourir à la guerre, ou bien même dans le bombardement de cette nuit. Aussi je ne regrette pas d’avoir donné un sens à cette fin. Vous savez bien que je n’ai commis aucun crime, vous n’avez pas à rougir de moi. J’ai su faire mon devoir de français. Je ne pense pas que ma mort soit une catastrophe ; songez qu’en ce moment des milliers de soldats de tous les pays meurent chaque jour, entraînés dans un grand vent qui m’emporte aussi.

Vous savez que je m’attendais depuis deux mois à ce qui m’arrive ce matin, aussi ai-je eu le temps de m’y préparer, mais comme je n’ai pas de religion, je n’ai pas sombré dans la méditation de la mort ; je me considère un peu comme une feuille qui tombe de l’arbre pour faire du terreau.

La qualité du terreau dépendra de celle des feuilles. Je veux parler de la jeunesse française, en qui je mets tout mon espoir.            

Mes parents chéris, je serai sans doute à Suresnes ; vous pouvez si vous le désirez demander mon transfert à Montmartre.

Il faut me pardonner de vous faire ce chagrin. Mon seul souci depuis trois mois a été votre inquiétude. En ce moment, c’est de vous laisser ainsi sans votre fils qui vous a causé plus de peines que de joies. Voyez-vous, il est content tout de même de la vie qu’il a vécue qui a été bien belle.

J’ai beaucoup imaginé, ces derniers temps, les bons repas que nous ferions quand je serai libéré – vous les ferez sans moi, en famille, mais pas tristement, je vous en prie.

Je ne veux pas que votre pensée s’arrête aux belles choses qui auraient pu m’arriver, mais à toutes celles que nous avons réellement vécues. J’ai refait pendant ces deux mois d’isolement, sans lecture, tous mes voyages, toutes mes expériences…. j’ai même fait un plan de roman. Votre pensée ne m’a pas quitté, et je souhaite que vous ayez, s’il fallait, beaucoup de patience et de courage, surtout pas de rancœur.

Dites toute mon affection à mes sœurs, à l’infatigable Denise qui s’est tant dévouée pour moi, et à la jolie maman de Michel et de Denis.

Je vais écrire un mot pour Brigitte à la fin de cette lettre, vous le lui recopierez. Dieu sait si j’ai pensé à elle. Elle n’a pas vu son papa depuis deux ans.

Si vous en avez l’occasion, faites dire à mes élèves de Première, par mon remplaçant que j’ai bien pensé à la dernière scène d’Egmont….

Toutes mes amitiés à mes collègues et à l’ami pour qui j’ai traduit Goethe sans trahir.

Il est huit heures, il va être temps de partir.

J’ai mangé, fumé, bu du café. Je ne vois plus d’affaires à régler.

Mes parents chéris, je vous embrasse de tout cœur. Je suis près de vous et votre pensée ne me quitte pas.

Votre Daniel.

Jacques Decour utolsó levele             
1942, május 30. szombat 6 óra 45

Drága szüleim!

Régóta vártátok, hogy írjak. Nem gondoltátok volna, hogy ezt a levelet fogjátok megkapni. Én is reméltem, hogy nem fogok ilyen bánatot okozni nektek. Tudnotok kell, hogy végig méltó maradtam hozzátok és szeretett országunkhoz.

Hiszen meg is halhattam volna a háborúban vagy akár a ma éjszakai bombázásban. Tehát nem sajnálom, hogy értelmet adtam ennek a végnek. Tudjátok jól, hogy semmi bűncselekményt nem követtem el, nem kell pirulnotok miattam, kötelességemnek, mint francia, eleget tettem. Nem hinném, hogy halálom katasztrófa lenne. Gondoljatok arra, hogy most naponta halnak meg katonák ezrei a világ minden országából, elfújja őket a szél és engemet is.

Tudjátok, már két hónapja számítok arra, ami ma reggel bekövetkezik. Így hát fel tudtam rá készülni, de mivel nem vagyok vallásos, nem kezdtem el meditálni a halálon. Úgy tekintek magamra mint egy levélre amely lehullik a fáról, hogy elmúljon a földben.

A talaj minősége a levelekétől függ: a francia ifjúságról beszélek, mert bele fektettem a reményemet.

Drága szüleim, valószínűleg Suresnes-ben leszek; ha akarjátok, megkérhetitek, hogy vigyenek át a Montmartre-ra.

Bocsássatok meg, hogy szomorúságot okozok nektek. Három hónapja csak az bánt, hogy aggódtok miattam. Most már pedig az, hogy itt maradtok a fiatok nélkül, aki több fájdalmat okozott nektek mint örömet. Tudjátok, boldog életet élt.

Az utóbbi időben gyakran elképzeltem a finom vacsorákat, amiket a szabadulásom után költöttünk volna el. Kérlek titeket, költsétek el őket nélkülem, családostul, de szomorúság nélkül.

Nem akarom, hogy gondolataitok azokon a szép dolgokon járjanak, amik történhettek volna velem, inkább emlékezzetek arra amit tényleg átéltünk. E két hónap egyedüllét alatt, olvasnivaló nélkül, újra átéltem az összes utazásomat, élményeimet… még egy regény vázlatot is írtam. Végig rátok gondoltam, és azt kívánom, hogy türelmesek és, ha kell, bátrak legyetek, főleg ne haragudjatok.

Mondjátok meg nővéreimnek, a fáradhatatlan Denise-nek, aki oly sokat tett értem, valamint Michelin és Denis szép anyukájának, hogy szeretem őket.

A levél végére írok majd pár szót Brigitte-nek, majd lemásoljátok neki. Két éve nem látta az apukáját.

Ha mód van rá, adjátok át a tizenegyedikes tanítványaimnak, a helyettes által, hogy sokat gondoltam az Egmont utolsó jelenetére…

Üdvözlöm a kollégáimat és azt a barátomat akinek lefordítottam Goethét anélkül, hogy elárultam volna.

Nyolc óra van, hamarosan mennem kell.

Ettem, cigarettáztam, kávéztam. Úgy látom hogy mindent elvégeztem.

Édes szüleim, csókollak titeket. Mellettetek állok, és gondolatban mindig veletek maradok.

Fiatok, Dániel